L Í D I A R T

Teljes az Élet. Már teljes, már áldott, már beteljesült.

Valahonnan máshonnan kell hát cselekedni, máshonnan kell élni, mozdulni, s nem hiányból, nem abból, hogy foltozzuk, elérjük, teljesítsük…

Már beteljesült – s mégis, beteljesülése az, hogy folytonosan teljesedő. Iránytalanul, állandóan lélegző s örökkön alakuló megállíthatatlanság.

S z ü l e t é s.

Mi történik, ha olyan leszek, mint a fűzfa, s gyökereimmel a folyóba mállok?

Mi történik, ha engedem, hogy a folyó átmosson, s új szándékot szőjön gyökereimbe?

Hogy aztán a Folyó bennem is csörgedezzen, bennem is folytatódjon, s ahogy önmagam maradok, folyóvá is válok. Már ő itat át, lengedező ágaim felé nyúlnak, vizet lélegeznek – vizek simogatnak. Körbe ér a szándék, ami már egy lesz a Folyóéval. Egy lesz azzal, amitől a Folyó folyó, amitől ő mozdulat.

De ez már másból fakad.

Folyóból élni annyi, mint eredendőnek lenni. Tisztának. Áttetszően élni, igazul, pőrén és őszintén. Szándéka ártatlan: csak élni szeretne, önmaga folyásában, saját ösvényeit járva. Életet adva. Önmagát adva.

Nem hiányból mozdul – hanem önmaga bőségéből. Mert ő maga a mozdulat. A haladás, áramlás, lélegzés, élet.

Nem vágyból jár át – hanem természeténél fogva. Létezésénél fogva.

Lídia