L Í D I A R T

Az önátadásban örvénylő tánc: szabadság és mámor.

A megadás gyönyöre.

Az Élet: tökéletes Szerető

Táncba hív, folyton folyvást. Nincs hát mit tenni, csak megadni, elernyedni, lélegezni benne, s hagyni folyni.

Az Élet: Folyó

Felkarol, magába olvaszt, visz és megtart. Velem folyik, bennem folyik és általam él, hogy általa éljek.

A Szeretkezés az Életben kezdődik. Az áramlatokkal. Azzal, hogy megengedek Szerelmetességgé válni. Azzal, hogy engedek az Áldottságnak. Mert Áldottság van – ez, örök.

Abban kezdődik, hogy engedem magam Folyóvá válni, bele mállni, s mivel szent elhívásban, átadásban és bizalomban történik, nincs megfúlás. Csak lélegzet, olyan, ahogyan a Folyó lélegez már – most már bennem és én is őbenne.

Az Élet: Folyó, és bennem akar lélegezni.

Bennem akar életre hívni új földeket, mezőket, új eget és Napot. Bennem akar szeretkezni áramlataival és jeges ízével. Bennem akar szeretkezni az új földekkel, mezőkkel, új éggel és Nappal.

Mert a Folyó: Élet.

Tökéletes Szerető.

A legtisztább akarat, a legigazabb elhívás.

A folyó most bennem él, s mivel engedtem, én is ő lettem.

Folyó.

Folyó vagyok. Kristálytiszta. Áldott zabolátlanság, Szent megállíthatatlanság. Örökből fakadó Erő. Mert a Folyó anyja a Sors, s atyja a Teremtés.

Mert a Folyó velem s bennem lett Teljes, mert én a Folyóval és a Folyóban lettem Teljes.

Ez a tánc: Elválaszthatatlanság. Eredendő összetartozás. Szeretkezés, ami a Folyóban kezdődött.

Mi van, ha a Szeretkezés, csak annyi, mint Folyóvá válni?

Ha élni annyi, mint Folyónak lenni?

Mert megismerni is, csak eggyé olvadásban lehet – megszűnésben és beteljesülésben.

Az önátadás immár: szabadság és áldottság. A Folyó lélegzete.

Mámor. Kristálytiszta Mámor.

Ígérete, hogy csak a Szeretetre emlékeztet.

Lídia